Jámbor keresztyének, ne lőjetek! Madár vagyok, tizenkettő! Benne lakom ebben a szép magyari országban. Cukrot kapnék, ha kidalolnám nevét a babámnak. De juszt se dalolom ki neked, Tömjénsolt!
Neked tojok a szemed közé, inkább! Ahova te lőnél nekem! Oda! Szemed közibe! Ihajúristen, ha nekem fegyverem lehetne! De csak pottyantani tudok.
Miért gondolja minden konzervatív magyari úr, hogy neki mindenáron vadásznia kell? Harcsabajusz, marcsabajusz! Miskakancsó, Miskakancsó? Dejszen ma már az MDF sem pödri! Nincs is MDF!
Ezeknél még a Matula bácsi is liberálisabb! „Gúnyhó”, mondta, kevéssé urbánusan, és szalmán hált, jó volt neki. Ezeknek miért nem jó a szalma?
Konzervatív szalma…
Komolyan mondom, irigylésre méltó a helyzetem. Világ életemben arra törekedtem, hogy kialakítsam a saját kis sziget-paradicsomomat, amiben el tudok igazodni e bonyolult és zavaros világban, amitől a legjobb lenne elmenekülni, de nem lehet. Részt kell venni benne, valamilyen szinten, különben kivet magából, és azt meg nem akarom. Remete nem leszek, semmi szín alatt.
Mostanában már kezdem levetni az urbánus értelmiségi doktrinerségemet is, és befogadni némi kis populizmust (amitől korábban irtóztam), és lekerülni ide, alulra. Kezdem alulnézetből látni a világot.
Itt, alul laknak az emberek. Furcsák és egyszerűek, leginkább ösztönszerű kis lények, akik állandóan morognak és irigykednek. Ideákat kergetnek, és egyáltalán nem gondolkoznak. Nem mérlegelnek, nem filozofálgatnak, nem osztanak-szoroznak, nincsenek vezérelveik, csak a zsiger, a zsiger, abból, ami fakad, az az ő életük.
Régebben azt gondoltam, ez az állatvilág, a fejlődés ezen átlépett, és aki nem tudott fejlődni, az lemaradt, és ez így természetes. Az evolúció a király, minden abból következik. Az evolúció királya pedig az értelmes ember, és minél racionálisabb, annál nagyobb király.
Hát ez bizony nem így van. Sajnos vagy nem sajnos, az emberiség, bármennyire is okosodik, bármennyire is telik információval, a lelkével hatol abba a közegbe, amit életnek nevezünk, és nem az eszével.
– Római katolikus vagy, hogy tudd! – mondta az anyám, aki kulák leszármazott volt, és félt a rendszertől. Nevelőszülei, kiknek a háború előtt malmuk volt, utána gyorsan eladták a malmot, mielőtt elveszik, nem mertek templomba járni. Így csak mint turista láttam templomot, és „szentül” meg voltam győződve, hogy az egyedül üdvözítő hozzáállás az ateizmus.
Elég fölényes ateista voltam diákkoromban. A kvantumokig le tudtam vezetni a racionális világot. Ebbe nem fért bele semmiféle kapros szakállú lény, aki előtt ráadásul hajbókolni kell. Úr, akit szolgálni kell, nem az én világom. Szolgáljon ő engem!
Mostanában párszor elhívtak a helyi templomba, hogy videózzam le az ő ünnepeiket. Baráti szívességből. Ha valami távol áll tőlem, az a liturgia és egyáltalán a templomban való viselkedés. Mint elefánt a porcelánboltban, úgy érzem ott magam. Mivel soha nem jártam hittanra, nekem teljesen új, amit csinálnak, és talán meg sem értem. Fura világ, aminek van egy sajátosan rusztikus bája, azok az egyszerű mozdulatok nem éppen művésziek, és nélkülöznek általam elvárt finomságokat, a szöveg elég öncélú, igen, az nem városi életművészet, ráadásul itt maga az egyszerű nép közreműködik, kissé darabosan, az istenadta.
Mégis van ennek egy különleges atmoszférája. Meghittség? Talán. Bensőséges hangulat? Talán. De nem ez a lényeg, hanem hogy a közösségi szellemet kezdtem megérezni. Itt az embereknek összeér a lelkük. Isten háza erre való.
Hátha még azt is hozzávesszük, hogy ma már senki nem beszél kapros szakállúról, hanem mindinkább arról, hogy Isten bennünk él, és így már érdemes újragondolni a dolgot. Végül is…
Hogy melyik a mellbevágóbb: Venus Williams kakaószínű bugyija a Roland Garroson, vagy Ficoék hisztériája. Nem tudom eldönteni. Mindenesetre Ficot azért tenném a második helyre, mert az ő kirohanásaira számítani lehetett. Tulajdonképpen inkább az lett volna a meglepetés, ha kedves mosollyal nyugtázza azt az utálatot, ami a nyelvtörvény óta felé irányul, innen délről.
Sejteni lehetett, hogy Orbán nem fog finomkodni, és odavág. Különben is jól jön egy kis figyelemelterelés a belső gondokról. Ellenségnek is kell lenni, hogy rá haragudjunk, és ne egymásra acsarkodjunk! Fico tökéletesen alkalmas ellenségnek. (Slota már-már komolytalanul ostoba, rajta csak nevetni lehet.)
Ficonak már a látványa is lélegzetelállító. Valahogy nem az a finom gentleman, inkább olyan asztalosinasnak néz ki, aki nem győzi a szálkát szedegetni a kezeiből. Mosolygós fényképet még nem láttam róla, de ez nem jelenti, hogy nem tud nevetni, talán nem is akar. Vagy a magyarok nem hagyják, ilyesmi. Magyarokkal kel, magyarokkal fekszik, az a tíz százalék mindig keresztbetesz neki.
Venus már komolyabb ember. Neki testvére van, aki szintén teniszezik, és mostanában jobb nála. Nekem is van testvérem, együtt teniszeztünk, és tudom, hogy a testvér rivalizálás a teniszben mit jelent. Mi mindig nagy meccset játszottunk egymással, ha volt néző, ha nem. És persze számon tartottuk az állást.
Ráadásul Serena szebb is, meg sikeresebb is. Róla több idomokon csemegéző fotó készül. Venus – hogy finom legyek – fejileg, európai szemmel nem tűnik esztétikusnak. Mit tegyen szegény? Hát a bugyijára irányítja a figyelmet. Nincs férfi, akinek egy testszínű bugyi nem indítja be, szóval a fantáziáját. No, meg egy testszínű bugyival címlapra lehet kerülni, ne mindig Serena izomkötegeti domborodjanak ott!
Tehát egyik se szép ember, se Fico, se Venus, velük van tele a hazai internet. A mai celeb világban nem kis dolog az ilyesmi. A módszer pedig egyszerű: csinálj valami olyat, amin megbotránkoznak az emberek.
Nem akarok én itt káricálni. De azért nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ebben a mi kis országunkban egyeseknek mindent szabad, ketteseknek meg még azt sem, amihez joguk van. Egyik politikus bontja a kordont büntetlenül, a másik a bíróság jogerős ítélete ellenére nem oszlatja fel a civilként bejegyzett félkatonai szervezetét, a harmadik ellopja a fél országot, a negyedik törvényt hoz arról, hogy mindenkit szabad ócsárolni, csak az ő fajtáját nem. Mi történik itt?
Az utóbbi években egyre inkább kívülállóvá váltam. Ez az én országom? Ez az én kultúrám? Ez az én „európai” környezetem?
Amikor a Kvarc és pisztoma beindult, kizárólag humoros vagy ironikus írásokban gondolkodtam. Nem akartam ide behozni a rút világot. Azt képzeltem, hogy az olyan gondolatok juthatnak be, melyek egy Karinthy-féle agytekervényen képesek lennének átevickélni vagy átformálódni. Ma ez a szűrő-konvertáló nem működik nálam, hiába is erőlködnék. Talán a közeggel van baj, talán velem, talán mindkettővel.
Nagyon kevés dolgot utálok a világon. Sőt, talán csak egy valamit igazán: az erőfitogtató hatalmaskodást, a gőgös úrhatnámságot, a pimasz vezetőt, az emberek leigázására való hajlamosságot. Ez egy fogalomkör, más-más megközelítéssel.
Szociális túlérzékenység? Nem hiszem. Hogy sok volt az elvárásom? Nem hiszem, óvatos voltam én ezzel a rendszerváltással. Gombnyomásra nem jön elő a demokrácia és a polgári jogállam, mindig is így gondoltam.
Paranoiás fasizálódásra viszont nem számítottam.
Jött a hír: megszűnik a Kispál és a Borz.
Lovasi András, újdonsült Kossuth-díjas kifulladt. Van ez így tehetséges emberekkel, előfordulhat, hogy évekig nem is hallunk majd róla. Nagy kár. A mai popzenében a többség komputeren izzadja ki a „dallamot”, és egy profi szómenő azonnal hozzásüti a szöveget. Szómenőnek van saját szókészlete, pár száz szóból áll, azokat variálja rímféle sorvégekkel. A készletszavak bugyuta sztereotípiákká állnak össze vagy kínrímkapcsolatba kerülnek egymással. De lehet, hogy ma már ezt is szoftver csinálja. Jó, persze lalalalázni csak a dzsesszben lehet. Valami szöveg kell.
Lovasinál ezzel szemben zene is van, meg szöveg is van, sőt a szövegnek mondanivalója is van, és ez az egész annyira csúfondárosan jó, mint ahogy csúfolkodni a zavarodott társadalmunkon imádnivaló dolog. Szatírát nem írni nehéz annak, aki eleve szatirikus ember. A szatirikus embert arról lehet megismerni, hogy logikusan gondolkozik – úgymond okos ember –, aki nehezen viseli el a rendetlen világot, amely állandóan a saját törvényeit akarja diktálni, de nem engedelmeskednek neki.
Szatírát önirónia nélkül nem lehet csinálni, illetve lehet, de akkor nem hiteles. Lovasi attól kiváló, hogy a legtöbbször magát parodizálja, vagy inkább azt az embert, aki mi vagyunk, és tudunk azonosulni vele. Ha az attitűd közös, közös a siker is.
Nem lennék igazságos, ha csak a szövegekkel foglalkoznék. Lovasi zenéje (vagy talán Kispál zenéje?) igen különös, harmonikus zenéhez szokott fülemet sokszor hasogassa, de ehhez a szöveghez ez kell. Lovasi csúfolkodik a zenével is. Nincs hozzá hasonló a magyar popzenében, talán a KFT ugrik be, de az inkább rockzene.
Remélem, kipiheni magát, és visszatér nemsokára.
Hihetetlen, hogy ez az ember, akin a fél ország évekig köszörülte a nyelvét (a másik fele persze nem annyira), jön, lát, győz Vuk; legalábbis olyan rajzfilmszerű az egész, még ma is képes egy egész estét betöltő, szélesvásznú, színes produkcióra, és nem mond semmi újat. Mindezt teszi egy választási hadjárat mellékcsapásaként, mintha ő kis külön csatákat akarna vívni valakivel is.
Még csak azt sem mondhatjuk, újkori don Quijote ő, és a szép Dulcineat vizionálja maga előtt, nem bír neki ellenállni, de az is lehet, hogy mint rovar a csapdára, úgy bukott rá a jó öreg szocikra, akiknek tud a nyelvén beszélni. Az orbánviktorozás eddig mindig bejött, hiába, a szocik is magyarok, bármennyire is ez a titulus a másik oldalnak „jár”, gyűlölködésben igen csak magyar mindkét oldal. Szóval itták az öregek a szavát rendesen, már az elején beindult az orgia - hatvan éven felülieknek. Mint a színpadtól búcsúzó színésznek a jutalom előadást, szereztek neki csarnokot, körülülték, ünnepelték, visszatapsolták.
Tévedés, én sosem utáltam Gyurcsányt. Okos csepűrágónak tűnt eleinte a többi régi vágású kádárista elvtárshoz képest, nagyon tudta uralni a nézőteret, de drukkoltam neki, hogy jöjjön már le a színpadról a nézőtérre, legalább egyszer. Mint ahogy Vágner úr életében is eljött egyszer a pillanat, hogy kijózanodott, és zavartan nézett körül a hajón, Gyurcsánynak sem ártott volna egy kis rideg fedélzet, hogy elgondolkodjon: minek ennyit dumálni?
De ő mindig is nagy szerepekről álmodott, például Balatonőszödön, ahol értelmes, ám öngyilkos beszédet tartott. Tán Kossuthot olvashatott előtte, akinek a beszédei után megteltek legényekkel a toborzóhelyek, azon buzdulhatott fel? Nem tudni. Valamitől beindult, az biztos, de sosem értettem meg, mit is gondol erről az országról… Mindenesetre nem ártott volna, ha megkérdezi a régi elvtársakat, akik Kádáron nőttek fel, hogy mi tilos egy vezetőnek.
De nem! Járta a maga útját, s mint hajdanában Jasszer Arafat, mindig győztesnek tartotta magát, még akkor is, amikor kiseprűzték. Rendíthetetlen ólomkatonának írta az egyik újság (jé, vannak még szellemes tollforgatók!), ólom-Gyurcsány fél lábbal áll a papírcsónakban, és viszi a víz…
Nem buta emberről van szó, üzenet volt ez a javából. Próbálom megfejteni, a magam kódjait használva. Először is: őt nem lehet leírni csak úgy. Azért mert el kellett mennie, még visszajöhet. Másodszor: nem szolidáris a megfiatalított választási csapattal. Nem tartja őket elég jónak, magához képest biztosan nem. Harmadszor: kik támogatják? Vitányi Iván, aki szüntelen a balliberális összefogást segíti, aztán Bauer, akinél balosabb konok ember aligha létezik az országban. Ha van valaki, aki utálja a kapitalizmust, e két ember biztosan az élcsapatban van, akkor hát mit akarnak ők ettől a posztkomenista-kiszista-dzsentri-kapitalista Gyurcsánytól?
Fiatalabbaknak mondom, mindig azt kell nézni, hogy kik a kísérők. Hogy kikkel jön együtt a megasztár, ott a megoldás. Nos, az biztos, hogy esetünkben háttéremberekről van szó, akik valamilyen ügyet szolgálnak. Ügyvivők. Hogy mi az ügy? Összefogás, a széthullás megakadályozása. Baloldalnak lennie kell, még ha kapitalista köntöst is vesz fel, az is jobb, mintha a jobboldal totálisan győzne. Mert a jobboldal maga az ördög.
Vitányi még az 1990-es választás éjszakáján megpendítette, hogy egyszer majd sor kerül az (akkor még dühödten kommunista ellenes) SZDSZ és az MSZP (MSZMP utódpárt) közeledésére. Sokan nem tulajdonítottak ennek a pár szónak jelentőséget. Az eltelt idő viszont azt igazolta, hogy a Charta szelleme még arra is képes, hogy mint a Sárga tengeralattjáró című rajzfilmben az önfelszívó lény, ideiglenesen felfalja saját magát. Nagyon gyanús körülmények között tűnt el az SZDSZ, annyira nem buta emberek azok, hogy csak úgy szétszéledjenek.
Tisztelt Kaskötő István Uram, kedves olvasóm!
A „komment”-tel kapcsolatosan felvilágosítom, hogy ez egy sablon, amibe beleírom a saját szövegemet a vágólapról, de nem tudom módosítani a „gép” által automatikusan előállított formulát. Ebben szerepel a „komment” kifejezés, én nem használnék ilyet. Kiváló magyartanáraim voltak, akik sosem engedték meg az idegen szavak idétlen használatát, ami ma divatossá vált.
Nem használnám a „blog” kifejezést sem, mert ennek van magyar neve, ugyanis ez valójában napló, ahova naplóbejegyzéseket ír az ember, illetve mostanában már képeket, videókat is belerakhat.
Építő megjegyzésének örülök, és minden jót kívánok. Éljen Arany János! S. Gerzson
Utóirat: köszönöm, hogy a nevét használja, én nem merem, mert sokan nem bírják a más véleményét elviselni. Például az apámmal örökre összevesztem amiatt, hogy egyszer megmutattam neki ezt a blogot.
Nyolc év óta a Rossz irányítja az országot, természetesen Rosszul. Mi vagyunk a Jó. Sajnos mi nyolc éve nem irányítunk, pedig szerettünk volna. Ennek látja kárát az ország. Ha mi irányítottunk volna, a Rossz nem rúgott volna labdába, és a Gonosz sem születhetett volna meg. Ne feledjük, a Gonosz születése is a Rossz hibája, mint minden.
A mi szűzies lelkünk nem mocskolódott be, jámboran teremtünk majd rendet, odacsapunk, ahova köll, rohadt anyád, amúgy polgáriasan. Megmutatjuk, hol lakik a Gonosz, akit a Rossz hozott létre, a Rossz hozott létre, a Rossz hozott létre.
A Gonosz a Rossz lelke, a szélsőségek összeérnek, mint narancs a fán. Apropó, kérdezed, hova lett a narancs? Hallgass a szívedre, hova lett? Nem tudom, elhagytuk út közben, mert nem lényeges szimbóleumok. Lényeges szimbóleum, hogy itt az idő! Most vagy soha, rabok legyünk, vagy …, bocs ezen már túl vagyunk. Nem kell a liberális szabadság! Mert akkor felszabadul a nép, azzal mit kezdünk. Kimennek az utcára, nekünk kell majd leverni. Pedig mi vagyunk a Jó, és ti vagytok a Rossz.
Szavazzatok ránk. Jó leszünk, meglássátok. Uralkodunk majd, mint Ferenc Jóska. Kemény kezünkkel tesszük a Jót.
Minden Jót!
Vannak emberek - elég sokan -, akik idejük nagy részét azon elmélkedéssel töltik, hogy ki hazudott, és mekkorát. Általában ismert embereket céloznak meg, azokat kívánják kipellengérezni.
Aki mások hazugságát kritizálja, arról feltételezhető, hogy maga erkölcsileg magasan a kritizáltak felett áll, de legalábbis átlag feletti. Mert ha nem, ugyan mi jogon piszkál bele mások lelki világába? Magam is sokszor erkölcsi magaslaton érzem magamat, és onnan prédikálok lefelé, oda, ahol ezek a hazudós patkányok laknak.
Aztán eljön egy pillanat, amikor megjelenik előttem egy kisgyerek (képletesen, na!), és azt mondja: de hát a bácsi is hazudik! Kicsoda – kérdezem, - talán én? Igen, mert a múltkor nem ezt mondta – állította a kis krapek.
Baj van! A kis puttó krapekok igazat szoktak mondani, ez a dolguk. Persze, ők megtehetik, mert ők felelősség nélkül élhetnek, ami szívükön, az a szájukon. Bezzeg mi, felnőttek, ezt nem engedhetjük meg magunknak! Nahát! Akkor mi, felnőttek nem mondunk mindig igazat? Hát? Szép kis ügybe keveredtem!
Elhatároztam, hogy egy napon keresztül megfigyelem magamat, hogy hazudok-e. Hát? Reggel például azt állítottam a feleségemnek, hogy bekészítettem a kávét, pedig elfelejtettem, és suttyomban pótoltam a mulasztást. Ha ugyanis bevallom az igazságot, akkor esetleg szóváltásba keveredhetünk, ami reggel nem egészséges. Jobb egy kis füllentés, mint a hangulat rontása.
Délelőtt azt mondtam egy megrendelőnek, hogy sajnos csak három hét múlva tudunk vele foglalkozni. Pedig nincs annyi munkánk, hogy ne kezdhettük volna másnap. De ezzel az ipsével nem akarunk foglalkozni, mert nem fizet; mások óva intettek, hogy vigyázzunk vele. Ezzel a kegyes hazugsággal sikerült lerázni.
Délben a kolléganőm mutatott egy fényképet, amin kék kalapban látható egy rendezvényen. Iszonyatosan áll neki, mintha maga paródiája lenne. Most mondjam meg neki, hogy olyan, mint egy kivénhedt repedtsarkú? Ezt mégsem, így elismerően bólogattam.
Délben túlfőztem a lencsét, szidtam a fajtáját, aki termelte, pedig csak ott kellett volna maradnom a lábas mellett, és kóstolgatni időnként. Jó lett volna az, ha odafigyelek, de jobban esett a lelkemnek, hogy elkábíthatom magamat.
Délután jött egy utcabeli ember, szerencsétlen alkoholista, kért egy ezrest gyógyszerre. Már többször adtam neki kölcsön, de még sose adta vissza. Most megelégeltem, és azt hazudtam, hogy nincs készpénz nálam, odaadtam a gyereknek az utolsó ezresemet. Elnézést kért és tovább ballagott. Féltem, hogy belerúg az utcán parkoló Hondámba.
Nem folytatom. Rá kellett jönnöm, hogy egy kis hazugságért én sem megyek a szomszédba. Na, de ezzel nem ártok senkinek, védekezem magam előtt. Abból lenne a baj, ha megmondanám az igazat.
Igen ám, de a politikus sem akar ártani a népnek, mert ha megmondaná az igazat – történetesen azt, hogy a kapitalizmusra való áttérés (visszatérés) tömegek elszegényedésével jár –, az senkinek sem használna. Helyette állandóan ígérget, és hirdeti a szebb jövőt. Tehát akár bölcs dolognak is felfoghatjuk a szépítgetést.
Hazudni könnyű, szatírát nem írni nehéz.
Néztem a minap a Babarczy Eszterrel való beszélgetést a királyi/elvtársi/úri tévében. Iszonyú jó volt. (Hát én már csak ilyen ferde ember vagyok, nekem adhassák a Győzikét, nem tudok ráhangolódni.) Nekem Eszter kell, aki egy izgalmas lény a maga letargiába, depresszióba hajló egyéniségével. Hát még ami a sorsa mögött húzódik! Nekem régóta gyanús, hogy az Eszterrel való beszélgetés során az ember a magyarság kényelmetlen kérdéseivel kénytelen (hallod: alliteráltam egyet!) szembesülni, legalábbis ami a Trianon utáni időszakot jellemzi.
Ilyenkor, télen az ember hajlamos a csüggedésre, ezáltal az Eszterrel való együttérzésre. Aztán persze megütközik: próbálnék én Amerikába menekülni! Sokáig tervem is volt a nagybátyám után kivándorolni, de egyrészt nem lehetett, másrészt a lelkem mélyén nem akartam elhagyni az országot, hiszen már a határnál honvágyam lett volna.
Karinthy (persze, hogy a Frigyes!) szerint ugyanis a határon túl minden röhejesen más, mint amit megszoktunk. Tulajdonképpen odakint díszlet országok vannak, bábú emberekkel, és mindez csak azért, hogy az ember hazaérve már a restiben megtapasztalja a magyarság mikéntjét, a hazai fajansz tányérok ultrás illatát, és a pincér gyanakvó arckifejezését: itthon vagyunk, jöhet a csontleves daragaluskával.
Az Eszter bevallottan balliberális. Igen ezt ma be kell vallani, mert a balliberálisságot ma minden tudatlan vagy félrevezetett ember az emeszpé-eszdéesz fúzióval azonosítja. Kétségtelenül dicstelen volt, amit művelt a kékkönyves társaság a szocik kiszolgálásával, sajnálom, hogy a figyelmemet sokáig rájuk fordítottam. Átvágtak. Persze magukat is átvágták, maguknak is hazudtak, illetve a fene se tudja, lehet, hogy pont azt csinálták, amiért Csurka annyira nem szerette őket. Na, de ez most nem téma, majd egyszer erről is pisztomálok egyet.
Nem tudom, hogy csak nekem fontos-e az ilyesmi, de tetszik, hogy Eszter ahogy mindig, most is akar valamit. Amúgy ez (ti. az akarás!) itt, nálunk valami zsidós dolog, mifene. Merthogy azok (értsed: a zsidók) akarnak mindig valami újat, virtigli magyar ember jámboran eljár a templomba, oszt neki az is elég, nem kell az állandó dübörgés. Mondja neki a pap, hogy béküljön meg a lelkével, a bajszán billegő morzsával, és ne akarjon a Dunán monitorozni. Nem kell az elvtársi balhé! A jámbor magyar persze ilyet sosem akart, ment inkább a Don kanyarba, bár mondják, oda is csak úgy lökték előre a németek… De miért is van errefelé ennyi vargabetű?
Szóval zűrös ügy ez. Zűrös dolog magyarnak lenni. A körülöttünk levő népek utálnak, mi meg őket, így kvittek vagyunk. A gulyáskommunizmusból is csak a gulyás igaz, kommuna nem volt, maszek annál inkább, és a Kádárt csak az érdekelte, hogy ő rángathassa a vállait, és hogy a Rákosi minél messzebb legyen.
Lidérces ország! Akarjál csak valamit, azonnal ketten ugranak rád, fognak le, zsidóznak le, lényeg a szomszéd tehene, hogy dögölne már. Pszichiátriai rendelő, díványország lettünk. Tessék elheveredni, ellazulni, is kiengedni a panaszáradatot! Aszongya, hogy: jajistenem, elnyomják a multik a magyart! Miért csodálkozol rajta? Marx majd kétszáz éve már megmondta, hogy a kizsákmányolás mozgatja a gépezetet! Olyan éra már volt, hogy nem volt kit kizsákmányolni, és megfelelt a langyos sör is. Én speciel undorral gondolok a buggyant lónyálra, ezért maradjunk csak a zsákmányolásnál, persze úgy, hogy te vagy a szopó, és nekem tele a zsebem.
De nemcsak én vagyok ilyen. Az egész ország zsákmányra vár. Hol pénztárcáink domborulnak, unokáink leborulnak, és cefetül anyáznak. Hát ezt hívják demokráciának.
„Tudja-e, hogy miért állítottam meg?”
Ezt a furfangos kérdést tette fel nekem egy rendőr, aki az M3-as egyik parkolójában állított le, Mogyoród magasságában. Aki szokott arra járni, jól ismerheti ezt a helyet. Mogyoródról egy hídon kell az autópálya felett átmenni, majd egy parkolóba érünk, onnan a Pest felé vezető autópálya sávba juthatunk.
Hát itt ált lesben egy rendőrautó, aki azokra vadászott, akik a stoptáblánál nem állnak meg, csak lelassítanak, és miután megállapították, hogy keresztirányban nem jön senki, lépésben veszik a stoptáblát.
Tízautósból tíz nem áll meg a táblánál, csak lelassít, mert a kereszteződés jól belátható, és szinte sosem jön senki. Az ilyen hely aranybánya a rendőrségnek. Ötpercenként tölthetik ki a csekkeket, mert szinte minden autós lépre megy. Én majomfogásnak hívom az ilyen akciót.
Na, szóval tegnap én is a hálóba kerültem. Sötét volt, a rendőrautó egy másik parkoló autó mögé bújt. Onnan előugrott egy rendőr, és lemeszelt a lámpával. Utána jött a találós kérdés, hogy mit gondolok én, hogy ő miért állított meg. Az a baj, hogy az ember nem készül fel az ilyen szituációkra, mert akkor azt felelné, amit e szituáció megkíván. Humoros rendőr esetén az ember megkockáztathat némi találós kérdés játékot, de ezzel vigyázni kell, mert nem tudni, milyen ember az a rendőr.
Az én rendőröm egy fiatal ember volt, lehetett vagy harminc éves, és úgy viselkedett, mint az öreg katonák, akik élvezik, hogy szívathatják az újoncot. Én a hetvenes években voltam katona, épp akkor demokratizálódott a hadsereg (volt már politikai tiszt is, ahol panasszal lehetett élni), így kimaradtam a „megkúszatásból”, de azért voltak még olyan öregek, akik élcelődhettek a „kopaszokkal”, azaz az újoncokkal. Az ilyen viselkedésnek az volt a lényege, hogy megmutatták, ki az úr, ezzel törték meg az önérzetet, amit elveszíteni fontos volt az engedelmesség megtartása érdekében. Ott legalább értelme volt a gúnyolódásnak, itt viszont nem értettem, miért élcelődik ez a rendőr faszi velem, amikor nagyon jól tudja, hogy az a szabálysértés, amit elkövettem, a lehető legenyhébb, ami csak lehet, ráadásul egyáltalán nem veszélyezteti a közlekedés biztonságát. Mégis túllihegte a dolgot a pasas, ráadásul kéjelegve „basztatott” engem. Szórakozott velem, szebben szólva.
Elsősorban az a támadó, gúnyos és felülről való hangnem volt sértő, ahogy beszélt. „Ugye nem gondolja, X úr…” jellegű indítását úgy szcenírozta, hogy közben megnézte a nevemet a papírjaimról, és mint ahogy úr szokta a szolga ocsmány nevét szótagolta, mintha ez nem is név lenne, hanem valami verbális anomália. Ennél még Virág elvtárs is szebben beszélt Pelikán gátőrrel.
Virág elvtárs a múlt, ez a stílus egy demokratikus rendőrségnél már nem megy. Talán pszichopatákkal van tele a rendőrség, vagy ez csak egyedi eset volt? Miért kell neki gúnnyal hangsúlyoznia, hogy ő felettem áll, és azt tehet velem, amit akar? Egyetlen oka lehet: hogy fél. Hogy másképp nem tud rendőr lenni, csak úgy, ha eljátssza, hogy ő a parancsnok, és az autós az alárendeltje, akinek engedelmeskedni kell. Másképp nem tudja a hierarchiát biztosítani, csak ha fölényesen élcelődik , mint a továbbszolgáló őrmester a sivárokkal.
Az is lehet, hogy személyiségzavara van, és otthon eldicsekszik az asszonynak, hogy aznap hány kopaszt kúszatott meg, mire fel az asszony kéjesen odaadja a kegyeit. Jaj lenne neki, ha kiderülne, hogy férjuram nem igazi rendőrmacsó, és csak arra képes, amire egy nyakkendős értelmiségi, aki udvariasan végzi a dolgát.
Mit kellett volna tennie a derék rendőrnek? Azt, amit a szabályzat előír: „jó napot kívánok, XY rendfokozatú rendőr vagyok, közúti ellenőrzés miatt állítottam meg, kérem az iratokat! Ön, kérem, szabálysértést követett el, mert nem állt meg a stop táblánál. Elismeri, hogy szabálytalanságot követett el? Ha igen, helyszíni bírságot kell fizetnie, ha nem, kénytelen vagyok szabálysértési eljárást kezdeményezni Ön ellen.”
Valami ilyesmi. De nem az, hogy kioktasson, mint egy gyengeelméjű kisgyereket, és elmondassa velem, mint az osztály legrosszabb tanulójával, hogy a stop táblánál mit kell csinálni. Tartottam tőle, hogy százszor leírattatja velem azt, hogy hol kell megállni, és hogy mikor szabad elindulni.
Lehet, persze, hogy neki ez a szellemi szintje és a társalgási stílusa, és a haverokkal elszórakozhat ilyen módon. Nála ez a trendi, és halvány dunsztja nincsen az európai viselkedési normákról. Az is lehet, hogy korábban katona volt, kiképző őrmester, és nem tud váltani. Csak azt nem értem, hogy a rendőr képzésen nem tanítják, hogy hogyan kell egy közúti ellenőrzést végrehajtania, és hogyan kell valakivel közölni európai módon, hogy szabályt szegett? Hogy egyáltalán hogyan kell emberekkel beszélni?
Nem írtam volna erről, ha nem lenne pimfli eset, és mégis riasztó. A rendőrnek bírságolnia kell, elő van írva. Erre fel keres egy olyan helyet, ahol gazdag a zsákmány. Mindenki tudja, hol vannak ilyen helyek. A rutinos autósok nem másznak bele, a nem rutinosak igen. Lehet, hogy ez a hely kivétel, mert eddig itt sose volt rendőr, és csak most fedezték fel maguknak a bevételi forrást.
Kérdezem: attól lesz jobb a közlekedési morál, ha a rendőrök lesben állnak az életidegen táblák mögött? Miért nem cirkálnak az utakon? Miért nem kapják ki a renitens autósokat a forgalomból? Miért nem büntetik azokat, akik hatalmas fénycsóvával vagy ferdén világítanak a másiknak a szemébe? Hogyan lehet büntetlenül rendszám nélkül közlekedni?
Sokkal egyszerűbb majmokat fogni, és azt gondolni, hogy fontos baleset-megelőzési munkát végeznek. Pedig csak irritálják az autósokat.
A rendőrségnek nincs pénze, és nincsenek megfelelő emberei, mondják. Mégis eredményt kell felmutatni. De miért az az eredmény, hogy hány majmot tudnak „megfogni”? Attól, hogy itt sokakat levágtak ötezerre, nem fog javulni a közlekedési morál. Legfeljebb az emberek még inkább utálni fogják a rendőrséget. Ez kell?
Arról nem is beszélve, hogy ez a rendőr nem járt el szabályosan. Sem a nevét, sem a beosztását nem közölte, jelvényt nem viselt, sőt a sárga köpönyegén semmiféle rendfokozat nem volt feltüntetve. Egyensapka sem volt rajta. Ezzel azt érzékelteti számomra, hogy neki nem kell szabályszerűen megjelennie, nekem pedig meg kell állnom a stoptáblánál, még ha több szár méteren belül nincs is semmi forgalom, mert a szabály, az szabály. Miközben gúnyosan kioktatott a szabályok betartására, ő maga nem tartotta be a szabályokat. Számomra erről szól ez a történet.
Tulajdonképpen megint ott tartunk, hogy a törvényt nem kell mindenkinek betartania, csak annak, aki alul van. És hogy ki van alul, és ki fölül, azt egy ilyen nyikhaj modorú rendőr dönti el.
Életem első negyven évében (az átkosban) azt tapasztaltam, hogy a rendőrtől a tisztességes embernek is félni kell. Például a rendőr megállíthatta azt, akinek hosszú volt a haja, igazoltathatta, és kioktathatta. Sőt, a lovasrendőrök rátámadhattak a popkoncertek elvonuló közönségére, kardlappal verhették őket, ha csúnyán néztek rájuk. Pályaudvarokon, vonatokon civil rendőrök igazoltathattak, megkérdezhették, hogy hova és mi célból utazunk. Erre mondták, hogy ez egy rendőrállam.
De ma – állítólag – polgárbarát rendőrség van. Szolgálnak és védenek. Az igazoltatás vagy tíz percig tartott, ennyi idő kellett az adminisztrációhoz. Közben azon morfondíroztam, hogy ez az egész olyan ismerős nekem, mintha visszatért volna a múlt. Ez a rendőr a rendszerváltáskor legfeljebb kis srác lehetett, mégis pontosan úgy viselkedett, mint a pártállamban.
Régen írtam ide bármit is
Röstellem, de nagyon elhanyagoltam ezt a blogot. Valamikor naponta írtam bele, de most más területen "dolgozom". Vagy fél éve írtam utoljára, mégis maradtak a látogatók, legalábbis ez tűnik ki a statisztikából. A tegnapi adatok szerint a látogatók 77 %-a USA-beli, ismeretlen felbontású pc-t használ, és senkinek sincs Windows Vistaja. Fura.
Mindenesetre örvendetes, hogy amióta nem írok, nőtt a látogatottságom. Lehet, hogy a látogatók türelmesek, és naponta szorgalmasan kattingatnak a blogomra, hátha egyszer előbukkanok. Nagyon köszönöm, ha várnak. Ha így van, kérmék valami visszajelzést, hogy élő emberek olvasnak, hátha megjön a kedvem az írogatáshoz.
Agyő!
Villamosgázolás történt a XI. kerületben
Egy figyelmetlenül haladó 19-es jelzésű villamos a zebrán szabályosan közlekedő Nagy Józsefné kistarcsai nyugdíjas lábai alá került. A villamos súlyos sérüléseket szenvedett, betört az egyik ablaka, és kiment a biztosítéka, valamint az áramszedője is elgörbült. Tűzoltók szabadították ki a nyugdíjas asszony lábai alól, akit daruval kellett megemelni. Az ütközés következtében több liter paradicsomlé ömlött ki a nyugdíjas szatyrából az aszfaltra, amit a tűzoltók homokkal semlegesítettek. Környezetvédők vizsgálják, jutott-e a paradicsomból az ivóvízbázisba. A forgalom csak órák múlva állt helyre, amikor is Nagy Józsefnénak sürgősen távoznia kellett a soroksári piacra.Néhány szó az igazságról
Helyes-e gondolkodásunk fejlesztéséhez filozófusokat olvasni? Mi az igazság?
Ha még életemben egyetlen filozófus művét sem olvastam, akkor a válasz: nem helyes. Igaz is, miért zavarnám meg az agyamat; tiszta, egyértelmű gondolkodásomat más által kreált tézisekkel? Az ember különben is hajlamos a készet befogadni, sőt elfogadni, ahelyett, hogy megdolgoztatná az agysejtjeit. Puszta lustaságról van tehát szó, hagyjuk meg a más gondolatait másnak!
Ha már olvastam egy filozófus művét, akkor az az igazság, hogy helyes némely filozófus művét elolvasni, de nem mindegy, melyiket. Gondosan válogassuk meg azt, ki által engedjük magunkat befolyásolni!
Ha legalább két filozófus egy-egy művét olvastam már, akkor már nyugodtan használhatok többes számot, és helyeselhetem, hogy olvassuk filozófusok műveit ahhoz, hogy a gondolkodásunk kiteljesedjen. Ha ugyanis kizárólag a magunk kút fejéből táplálkozunk, helytelen következtetésekre juthatunk.
Hát ez az igazság!
Polgárbarátok? (Ez most komoly dolog)
Megtörtént eset. Lejárt az autóm forgalmi engedélye, amit nem vettem észre. Négy éves, új autóról van szó, amely még sosem vizsgázott. Tehát négy éve nem kellett foglalkoznom a forgalmi engedéllyel. Tavasszal szóltak a szervizben, hogy majd májusban vizsgáztatni kell, de kiment a fejemből.
Június első napján értesített a hivatal az interneten, hogy májusban lejárt a forgalmim, menjek el a legközelebbi okmányirodába. Hogy mi célból, azt nem írták. Valami papírok miatt. Gondoltam, klisé szöveg, nem megyek én irodába, ott úgyis sokat vacakolnak, számot kell húzni meg várni. Telefonáltam hát a szervizbe, ahol délutántól fogadni tudták a kocsit.
A szerviz előtt ötszáz méterrel igazoltatott az autós rendőrjárőr. Huszonkét éve vezetek, nappal még nemigen igazoltattak. Csak most, amikor nagyon nem hiányzott. Láthatóan levadásztak, mintha tudták volna, kit kell félreállítani. Szóval lebuktam.
A rendőrök udvariasan mondták, hogy lejárt a forgalmi, ez szabálysértés, és hogy elveszik a forgalmit, kapok két büntető pontot és fizethetek 60 ezret. De ez még semmi! Az ügyintézési idő 30 nap, addig még csak le sem vizsgáztathatom az autót, mert a régi forgalmi nélkül nem lehet. Jogerőre emelkedéssel együtt vagy 50 nap.
Szóval arra ítéltettem (volna), hogy azért, mert egy négy éves lejárati időt két héttel túlléptem, másfél hónapig autó nélkül maradjak, ne tudjak dolgozni, ne tudjak bevásárolni stb. A munkámhoz nélkülözhetetlen az autó, műszereket szállítok, busszal-villamossal ez nem lehetséges. Mondtam is a rendőröknek, hogy teljesen tönkretesznek, ha elveszik a forgalmit. Különben is éppen vizsgára viszem a kocsit.
Nem vették el. A dolgot a magyarországi lovagiasság szabályai szerint megoldottuk. Kinek-kinek a fantáziájára bízom, hogyan. Győzött az igazság, vesztett a bürokrácia, és a nagyképű, fontoskodó jogállam.
Miről van szó? Rendben van, a jogszabályokat be kell tartani. Aláírom. De!
1. Miért nem úgy működik az ügyfélkapu, hogy a határidő lejárta előtt (pl. egy hónappal) értesítenek? Miért csak utána? Csak számítógépes program kérdése. Persze-persze, ez ingyenes szolgáltatás, de ha igazán polgárbarátok akarnának lenni, előre szólnának. „Kedves állampolgár! Önnek egy hónap múlva lejár a forgalmija, gondoskodjék annak megújításáról!” Ennyi elég lenne. De utólag szólni? Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy ezt az adatot nem kezelik titkosan…
2. Másfél hónapra valakit megfosztani az autójától komoly büntetésnek számít. Rendben van, autó forgalmi engedély nélkül ne közlekedjen, de miért nem teszünk különbséget a két hete lejárt forgalmi és a le nem vizsgáztatás (pl. csotrogány) között? Itt arról van szó, hogy a közlekedést a karbantartott autó nem veszélyezteti azáltal, hogy két hete lejárt a forgalmija, szemben a csotrogánnyal.
3. Autók közlekednek rendszám nélkül, záróvonalakat lépnek át, egyirányú utcában szembe mennek a forgalommal, nincsenek beállítva a fényszórók. Ezek nem büntetendő cselekmények? Helyette azokat kell cseszegetni, akik túllépik a négy évet két héttel?
Jogállam ide, jogállam oda, megint félni kell a hivataloktól. Megint nem teszünk különbséget a feledékeny emberek és a bűnözők között. Túlteng a hivataloskodás. Valamikor, a rendszerváltás idején arról szónokoltak, hogy a művelt nyugaton elég egy igazolvány is, erre tessék, mára ismét tele vagyunk papírokkal. Személyi igazolvány, lakcímnyilvántartó, adóigazolvány, TAJ-kártya, forgalmi engedély, jogosítvány, hogy csak a nélkülözhetetlen papírokat említsem.
Hogy mondjak jót is: szerencsére a problémákat praktikusan lehet rendezni. Mint régen.
Csak tesztelt Orbán?
Van egy olyan érzésem is, hogy tipikus tesztbeszédet hallatott Orbán a Kéri-féle zártkörű szpícsen. Gondolta, hogy most még felelősség nélkül üzenhet, és megkutatja a reakciót. Kicsit fenyeget, kicsit előjelzi a megszorításokat, kicsit öntömjénezi magát (ahogy azt zárt körben tenni szokás), amire majd nemsokára jönnek a válaszok. Hazai tájon egyedfejlődött (hungaro-korrumpálódott) ember nem gondolhatja komolyan, hogy zártkörű rendezvényről nem szivárog ki semmi. Szerintem a jelenlevő Jézus-tanítványok közül többen is felvették a hangot (talán a képet is), ki tudja, mit hoz a jövő. Nehéz időkben jól jöhet árulni az ilyesmit.
Szóval jó Viktorunk megüzente, amit megüzent. Természetesen felhördültek mindazok, akiknek az a dolguk, hogy felhördüljenek. Szerintem már jó előre megtervezték a felhördülést, ha másért nem, hát azért, mert Orbán nem határolódott el a … Valakiktől, akiktől el kellene magát határolnia.
Orbán nem határolódott el az Magyari Gárdától, ehelyett megizente nekik, hogy adott alkalommal pofonnal küldené őket haza, miként azt Horthy csendőrei tették. (A kakastollasok, kérem szépen! Horthy minden ellenkező híreszteléssel szemben utálta a nyilasokat.)
Ha hozzávesszük Deutsch-Für usw. Tamás apósához való kritikus hozzáállását (Für Lajos Potrien őrmesterként vezette a Gárda alaki foglalkozását), valamint jó Viktorunk pofozkodási ígéretét, akkor gondolhatjuk, érdekesen fog alakulni a jövő. Azt nem mondom, hogy a zsidók tapsolni fognak neki, de talán a fő bizniszmenek értenek a szóból. Ugyanis ez jelentős üzenet volt a Viktortól. Nem különben Deutsch (nicht Für) Tamás válása, melyben – gondolom a rossz májammal, hogy – Potrien-após előremozdító szerepet játszhatott.
Utóirat:
No, hát így alakulnak Rodostóban a dolgok, kedves néném! A Fejedelem nemsokára kijő az ő levente barlangjából, hogy odasújtson, ahova köll. Közben felemeli a népet, és leporolja. Szép jövő elé nézünk, meglássa Kelmed!
Hát nem szívesen lennék az Nagyságos Fejedelem bőribe, annyi szent, kedves Néném! Még tán rá talán fázni az magyari kalandra, talán jobb lenne neki, ha Rodostóban maradna, és gondozná tovább a szőlővesszejét…
Orbán Viktor azt üzente
Elfogyott a regimentje? Épp ellenkezőleg! Szavazata lesz elég. Már most biztos győztesnek gondolja magát, és ezt muszáj volt titkosan világgá kürtölni, illetve a Fidesz-regiment tudtára hozni: fiugg, elgyött a mi időnk!
Hát ezt hónapok óta tudjuk. De a fiugg hat éve gyötrődnek hatalom nélkül, és ez megviseli az embert. Hat éve csak az a dolguk, hogy ellenkezzenek, azaz mindenben pont az ellenkezőjét favorizálják, amit a kormány csinál. A feladat egyszerű negálás volt, a matematikából ismert, elég hozzá egy munkagép agya, netán egy tranzisztor kapuja. Ha a bemenet plusz, a kimenet mínusz. Ami ott igen, az itt, nálunk nem.
Orbán Viktor stratéga. A legokosabb magyar politikusok egyike, aki előre megkomponált beszédeket mond. Nem véletlen, hogy idiótának titulálta Gyurcsányt, ez a minősítés tudatos, előre tervezett, nem pillanat szülte odamondás. Úgy gondolta, ő már úgyis győzött, leköpheti a vesztest, aki a porban fetreng, és egyre szánalmasabb. Orbán még azt is megteheti, hogy nem döfi le, nem rúg bele, egyszerűen otthagyja, hadd röhögjön rajta a nép. A porondmester majd kitámogatja.
Szóval eddig a dolog számomra érthető, talán még el is fogadható, bár a minősítés durva. De hát politikusoktól mit várjon az ember?
Ami ezek után elhangzott, az már disszonáns számomra. Miért fenyegetőzik Orbán? Kiknek fog fájni az ő földre szállása? Miért üzen előre? Hogy-hogy kellenek a megszorítások, tudtommal eddig – szerinte – ilyesmire nem volt szükség?! Nofene! Hát ez érdekes!
Nem azon meditálok, hogy Orbán miért mond mást, mint korábban, a politika természete ilyen. Hanem az a gyanúm, hogy úgy néz ki, hogy egy frusztrált Orbán fog a frusztrált Gyurcsány bársonyszékébe ülni. Gondoljunk bele, hat éve nem termett neki semmi babér, az embereit nehezen tudta összetartani, kényszerűen végigunatkozta az ellenzékiség pocsék szerepét, és nemsokára neki kell rendet csinálnia.
A rendcsinálást nem szereti a magyar nép. Illetve a Kádár-féle rendcsináláshoz van szokva. Kádár fura vezető volt, olyan, mint az okos munkásember, aki tudja, mérnök is kell, meg lapátos ember is kell, ezért mindkét irányba tett gesztusokat. Hát ezt kellene eltanulni a leendő miniszterelnöknek. Rendet vágni felül, de alul is.
Félő, hogy Orbánt olyan sok helyről támadták, hogy oda fog csapni, ahelyett, hogy gesztusokat tenne. Kádár nem szerette az értelmiséget, de tisztelte az értelem tudományát, talán mert nem sokat értett belőle. Orbán túl okos ahhoz, hogy bárkit is tiszteljen az értelme miatt.
Aztán itt van ez a messianisztikus gondolat: ha visszavonulna a politikától, akkor is ő lenne a jobboldal vezére. Elképzelhető, hogy ez így van, de akkor sem neki kellene ezzel előhozakodni. Nem szereti az öntelt embereket a választópolgár.
Szóval az orbáni titkos fecsegés inkább vitt, mint hozott szavazatokat.
Nemsokára jövök!
Még meg se néztem, hányan pillantanak ide néha, erre a félbemaradt blogra, inkább jelentem, visszatérni szándékozom, mert máshol telerakták a hócipőmet a primitívek. És a primitívektől mindig menekülök. (Leginkább vagy ötvenhat éve, ha a születésemtől fogva számítjuk a menekülést.)
Ha valaki nem tudná, ő egy android a Ratio bolygóról. Régóta nem láttam, kicsit meghízott, úgy látszik, kezdi eltanulni a földi hívságokat.
- Mi járatban? – vetettem oda hűvös fogadtatást mímelve.
- Te, Gerzson, mi ez a népszavazás nálatok? Tényleg arra buzdít az ellenzék, hogy ne kelljen fizetni, mint a régi rendszerben? És hogy állami tulajdont akartok megint, mint a régi rendszerben, amelyik ezért nem működött rendesen, mert nem volt semminek gazdája?
Sejtettem, hogy ilyeneket fog kérdezni. Mit válaszoljak? A mai Magyarország teljesen irracionális egy racionálisra programozott biorobot számára. Az értelem, a logika kiveszőben, a médiából ömlik a demagógia és az értéktelenség. Mit kezdjek ezzel? Fárasztóak a kérdései, gondoltam.
- Vadkapitalizmus, nem tanultátok? – néztem rá kérdőn.
- Tudom, hogy fárasztóak a kérdéseim, de szeretném megérteni, mi történik itt. Miért csinálnak úgy az emberek, mint akiknek nincs eszük. Nyilván nem akarnak vizitdíjat fizetni, ha a villamoson is állandóan bliccelnek. Miért kell ilyeneket egyáltalán megkérdezni? Amennyi pénzbe egy népszavazás kerül, annyiból lehetne javítani a levegő minőségét, az fontosabb, nem?
- Nem, itt nem fontos a levegő minősége. Bűz van, szemét van, nem csak a környezetben, hanem az agyakban is. Egyeseknek istállószag ömlik az agyából.
- Már megint humorizálsz, Gerzson. Amikor nem tudsz válaszolni, akkor kitalálsz valamit, amin röhögni kell.
- Csak azért, hogy túléljem ezt a szarságot. Inkább igyál egy kis vörösbort, az jót tesz racionalizmus ellen. Bár a bortól jönnek meg az ember igazi gondolatai.
- Nem, kösz, ezzel a vörös itallal már megjártam egy párszor. Felpörög a szoftver tőle, és pszichoszomatikus elváltozásaim lesznek tőle.
- Például röhögni fogsz ezen az országon. Mást nem tehetsz. Megint jelbeszéd lett az életünk, mint a régi rendszerben.
Két szép lány ha teniszezik
Azt a címet akartam adni ennek e bejegyzésnek, hogy „milyen kellemes látvány, amikor nem leszbikusok teniszeznek”. Mert valójában ez a mondanivalóm lényege. A melbourne-i nyílt teniszbajnokságot Sarapova és Ivanovics játszotta, akik a legszebbek is talán a mezőnyben. Meg talán a legjobbak is. Szépség és tudás hogy összejött, nagyon tetszik nekem.
Semmi bajom a szexuális eltérésekkel, csak férfi létemre engedtessék meg nekem, hogy a nőben a nőt keressem, és ha nem találom, akkor ne kelljen örülnöm. Sajnos a női teniszben mindig is voltak férfias jelenségek, és nem tartottam igazságosnak, ha ők győznek a nőiesekkel szemben. A széles vállú, lapos mellű, fiús arcú nők különben sem tetszenek nekem.
Hát most két szépség játszott, igencsak nőies mozdulatokkal, de profi szinten mutatva be a teniszt. Egy nő mozgása teljesen más, mint egy férfié, mindkettő mást sugároz. Nőknél arról a bizonyos kecsességről van szó, ami például Chris Evertet jellemezte. A nők mozgása még az izmos nőknél sem megy át gépies erővé, mindig marad valami kellemetes gyöngeség benne. Ebből látjuk, hogy itt nők teniszeznek, ezért nézzük, nem pedig azért, mert felveszik a versenyt a férfiak gyorsaságával és ügyességével.
Egyre gyakoribb a női sportban a szépség megjelenése. Régebben a szép lányoknak nem jutott eszükbe sportolni menni, mentek inkább férjhez. Akik a sportnak maradtak, azok a csúnyák voltak. Ma ez nincs így. A lányok különben is szebbek, mint anyáik, magasabbak és vékonyabbak.
Nem is tudom, mi értelme van új évről beszélni, amikor csak a régit folytatjuk
Az Újévről viszont lehet beszélni. Lényegesen kevesebb petárdát, és több tűzijátékot kaptunk ajándékba a robbantgató szomszédoktól. Tavaly még éjféltől fél háromig robbantottak, most egy óra után abbamaradt a hangoskodás. Ha valami fejlődött a környezetünkben, akkor ez kétségtelenül az. A háziállatok köszönik a barbarizmus hanyatlását.
A hatodik évét kezdem meg ennek a blognak, restellve, hogy ennyire elhanyagoltam, restellve a „Kvarc és pisztoma” elmaradt szellemességét, de most ez van, nehéz időket élek, egészségi problémák vannak a családban, és én sem fiatalodom, bár én még köszönöm, jól vagyok.
A világ, melyben élek, viszont egyre idétlenebb. Kezd taszítóvá válni a mindenhol tapasztalható durvaság, értéktelenség, silányság. Az utóbbi időkben egyre inkább azt gondolom, kispolgári-polgári gyökereken nevelkedhettem a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Az anyám mindig is úrinő szeretett volna lenni, illetve talán őt akarták úri kisasszonnyá tenni, és ezt adta tovább nekem. Az apám, igazi kispolgári-munkás családból lett művészember, és elvileg értelmiségivé kellett volna válnia, de ebben megakadályozták ostoba, konzervatív görcsei. Rugalmatlanságával, intoleranciájával sokszor felbosszantott. Vele vitatkozni nem volt szabad, pedig egy időben szinte minden vasárnapi ebédnél összecsaptunk.
Annak ellenére, hogy a családi életünk pocsék volt, valamiféle finom értelmiségi burok vett körül, ahol a zene – természetesen annak csak a komolyzenei oldala – lényeges elem volt. Sajnos az élet már területére nem fordítottunk figyelmet. Apámat, a szűk látókörű embert kizárólag az opera érdekelte, esetleg még a karrierje, ebbe a kettőbe teljesen bele tudott fáradni.
Ebből a kissé korlátolt világból már gyermekkoromban szerettem volna kitörni. Sikerült is korán függetlenedni, de igazából ötven éves koromban találtam magamra, találtam hangomra. Ekkor született a „Kvarc és pisztoma”.
Csakis a szeretet
Kérdeztem az állatorvost, hogy igaz-e, hogy a kaukázusi juhászkutyát jól meg kell verni a gazdájának, hogy tisztázódjon, ki a főnök, és utána az eb kezes báránya lesz. A doki csóválta a fejét, udvariasan. „Csakis a szeretet, uram!”
Megkönnyebbültem. Tehát nem kell megvernem a kutyámat. A kaukázusi juhászkutya-szakértő, aki a verést tanácsolta, ezek szerint rosszul tudja. Mellesleg az állatorvosnak is volt kauja, meg különben is sok ebet látott már életében, biztosan nem téved.
Azért ezen a szereteten elgondolkodom. Ezek szerint az állatok is éreznek? Érzik a szeretetet? Netán azt viszonozzák is gazdihoz bújáskor, csaholáskor? Vagy nem emberi léptékű szeretet ez, hanem inkább csak a hálájukat fejezik ki a kajáért, egyéb ellátásért, nem? A szeretet komplikált dolog, szerintem egy négylábú nem ér fel ilyen érzelmi magasságokba. És ha mégis?
Etológusok csudákat mesélnek az állatokról, ha a fele igaz, akkor mi, emberek szégyellhetjük magunkat. Különben is gyalázatosan eltávolodtunk az élővilágtól. A fajfenntartás, az trendi, viszont az állati viselkedési norma a fejlődés martaléka lett. Mi, emberek, egymást öljük. Csak. Hatalomért, pénzért, kivagyiságból. Állat ilyet nem tesz. Nem is érti, miért kellene ölnie. Csak ha az életét fenyegeti valami, akkor öl. Másképp értelmetlen lenne az öldöklés, ugyanis. De mi, emberek, magyarázatot tudunk adni még a gyilkolásra is.
Ez is magyari történet
És akkor visszajöttek a vámpírok vért venni az magyari Ágitól. Belészúrták a tűt, de beletörött. (Karinthy Fricinél ez úgy van, hogy keresik a ládafiában a miskárolót, de nem lelik.) Osztán a második tűt is belévetették, de azon csak csokihab mórikált kifele. Gyütt a harmadik, de az sem táltosodott, hanem bokrosodott mögfele. Negyedik lőn az petrence, kár hogy apád paraszt vót! Az ötödik temagad légy, te gankxtazoliii!
Hát így történt, hogy nem tettek az kárt az magyari Ágiban, de tele lett a karja, ha akarja, ha nem. Csinovnyik bosszúja. Akakij Akakijevics, csak úszópápa ne légy! Rohatt világ, az annyaszenytyit! Az magyari ugaron.
Szóval baj vót bőven. No, és akkó gyött arrafele a gyárfástamás. „Kijár a szöge ennek”- mondta a KarinthyFric az interneten. Osztán mingyár möglött a koma. Üstöllést, Mihály bá! Mihály bá magának a térgyekörösztannya! Nézzenek mán, kapitány úr! Méghogy üstöllést, Mihály bá!
Másnapra a törökök mind eltűntek. „Kijár a szöge ennek!” – montta Gergő. „Uttyunk!”, mondotta Kelemen Vica Anna, majd műanya hattyúvá változott.
De Ági Vica csak rótta a köröket, az úri köröket. Faltól falig falta a köröket. Ágica, mondotta gyárfástamás, mára elég e víznyelésből, maraggyon egy kis levegő is a tüdőben! Ági megfogadta a tanácsot: hagyott egy kis levegőt a tüdőben. Máig is élnek, ha vízbe nem fullattak!
Az valóság-mese az magyari Ágiról
„Hogy aztán a Roger Moor után miért nem tértek vissza a témára, az már igazán érdekes. A történet eme része sántít leginkább.” Ezt jegyeztem meg korábban. Fején találtam a szöget. Az magyari szöget.
Mint utólag kiderült, az ellenőröknek folytatniuk kellett volna a vizsgálatot, akár úgy is, hogy elkísérték volna magyari Ágit Roger Moore-hoz, vagy kérik, hogy utána fáradjon vissza. Ehelyett aláírattak vele egy papírt, miszerint beismeri, hogy doppingvétséget követett el. Ági meg aláírta – aki buta, haljon meg!
A hivatalnok kicsinyes bosszúja a hisztire válaszul. Na, ez az a hatás-ellenhatás, amit sejteni véltem, ugyan nem tudom, hogy igaz-e. Amit írok, az is csak kitaláció. Magyari példamese. Aki nem hiszi, járjon utána az igazságnak!
Az én mesém arról az magyari valóságról szól, ahol az egyenlőknél egyenlőbb emberek igyekeznek magukat a szabályok fölé helyezni, mivel a lelkekben a demokráciának még a nyoma sincs. Helyette még feudális hierarchia uralkodik, „amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”. Aki ebben a miliőben plecsnit kap, érdemeket szerez, az plusz jogokat gondol magának. A Jupiterek különleges bánásmódot szeretnének. Az ő igazságérzetük ezt diktálja: a szabályokat csak az ökrökre vonatkoztassák, aki „letett valamit az asztalra”, az legyen kivételezett.
Egy másik magyari kaszt a hivatalnokoké. Ők úgy gondolják, hogy az íróasztal mellé egy kis hatalom is jár. Az magyari hivatalnok uralkodni akar zsigerből. Lépj be bármely nagyobb polgármesteri vagy hasonló hivatalba, ott tenyésznek a díszpéldányok. Citrom arcukról messziről felismerszenek. „Mit akarsz, paraszt?” – ezt sugározzák. „Terhemre vagy a hülye kérdéseiddel.” Ez egy másik felirat az ábrázaton. „Rossz a szabályozás, nem én tehetek róla, én csak végrehajtó vagyok.” Ez már jobb, bár a magyarázattól nem lesz jobb a parasztnak.
Az magyari hivatalnokot szelídíteni kell, hogy gőgje csökkenjen. Fordulj hozzá alázattal, tördeljed kezeidet, kérj segítséget, és akkor talán megenyhül. Sose mondd neki, hogy Roger Moore-hoz kell sietni, és nem tudsz várni, mert akkor lecsap rád, mert kisebbségi érzése támad, vagy mert irigyel, és az íróasztallal ellentámadásba lendül. Megmutatja neked, hogy Roger Moore ide, Roger Moore oda, itt a víz az úr!
Az ok nagyon egyszerű: nincsenek demokratikus hagyományaink. Az ún. népi demokrácia felszínes egyenlősdit diktált, nem volt szabad arról beszélni, hogy vannak különbségek ember és ember között. Ennek következménye, hogy konzerválódott a feudális hierarchia. Menj el egy orvoshoz, jól menő ügyvédhez, és máris parasztnak érezheted magad! Legyél orvos vagy jól menő ügyvéd, ha parasztokat akarsz látni.
Ezek a szerepek kódolva vannak az agyunkban. Nézz magadba, te is csak egy szereplő vagy!
Az én mesém magyari Ágiról
Elolvastam Kovács Ági honlapján az általa írt verziót. Időközben kiderült, hogy nem doppingolt a megismételt mintavétel szerint. Akkor miről is van itt szó?
Nekem elejétől fogva gyanús, hogy ez egy tipikus magyarországi történet. Ha az derült volna ki, hogy doppingolt, akkor nem lenne az. Az egy felfogható, megérthető eset lett volna. De így maga a káosz.
Az én verzióm a következő:
Kora reggel betoppantak a doppingellenőrök. Ági és edzője éktelen haragra gerjedt, hogy nem szóltak nekik, egy olimpiai bajnokkal nem lehet ezt megcsinálni. És különben is hogyan jönnek ahhoz, hogy egyáltalán feltételezik, hogy doppingol? Menjenek mást ellenőrizni, ne szórakozzanak itt! Mire fel az ellenőrök – természetesen nők – felszólították, hogy menjem pisilni, mert a szabályt mindenkinek be kell tartani. Valószínű, hogy a kevés pisi, az stimmel. De Áginak rohannia kellett valahova. Tegyük fel, hogy tényleg az agg Roger Moorhoz. Ezt közölte a hölgyekkel, akik Roger Moor neve hallatára tanácstalanok lettek. Szent tehén (bocs: szent bika) felbukkanása esetén mi a teendő? Elengedjék Ágit vagy ne? Nálunk a beosztottakat csak szokásos szituációra képezik ki, attól eltérő esetben a főnök nélkül egy lépést sem tehetnek. Felhívták hát a főnökasszonyt telefonon, aki eleinte szintén tanácstalan volt, de végül azt mondta a beosztottainak, hogy elengedhetik, de papírt feltétlenül írassanak vele alá, nehogy beszóljon a külföldi főnökség!
A hölgyeknek csak egyfajta papírjuk volt, amin többek között az is szerepelt, hogy az aláíró elismeri a doppingvétséget. Mivel csak nyomós indokkal szabad távozni, ráírták a papírra a nyomós indokot, miszerint a jó öreg Angyalt nem akarta megvárakoztatni, ezért rohant el. „Nem lesz semmi baj!”, mondták a hölgyek.
A további pisilési lehetőségről akkor valószínűleg azért nem értekeztek, mert Ági elrohant. Hogy aztán a Roger Moor után miért nem tértek vissza a témára, az már igazán érdekes. A történet eme része sántít leginkább. Miért kellett 8 napig csendben maradni? Hátha nem lesz következménye? Hátha eltépik a papírt? Egyáltalán eltéphetnek bármiféle papírt?
Közben létrejött a pisilés, ezt a sajtó nem találta érdekesnek, mindössze pár sor jött le róla. Ennek eredményéből kiderült, hogy Ági nem doppingolt. Itt kell megállni a gondolattal! Ha ő az elejétől fogva biztos volt, hogy tiszta, miért kellett cirkuszolnia? Ha tudja, hogy tiszta, és tudja, hogy nyomós oka van elrohanni, akkor miért nem lehetett ezt emberi hangon megbeszélni?
Hisztis – lehetne elintézni a dolgot. Ugyanakkor nem fér a fejembe, hogy egyre gyakoribbak az olimpiai bajnokok, képviselők, szakszervezeti vezetők stb., akik ellentámadnak, ha a hatóságok vizsgálni kezdik őket. Az még csak hagyján, hogy azonnal lobogtatni kezdik az igazolványaikat, de még nekik is áll feljebb. „Olimpiai bajnok vagyok! Országgyűlési képviselő vagyok! Anyámkínja vagyok!” És akkor mi van? Anyádkínja vagy, ugyanúgy, mint más. Rád is vonatkoznak a szabályok. Persze, vannak érdemeid, de másoknak is vannak. Például aki felneveli a gyerekeit, mindent megad nekik, miközben neki ruhára nem jut pénz, az miért nem ordít: „Sokgyerekes anya/apa vagyok!” Vagy hasonló.
Vajon ki tömi tele huszonéves élsportoló emberek agyát azzal, hogy ők bárkinél is különbek? Hogy nekik nem csak köszönet és fizetés jár, hanem még egyéb úri juttatás is: a „törvény” előtt egyenlőbbek az egyenlőknél. Vajon milyen légkör uralkodhat sport berkekben, ha ilyen elvárásokat kiabálnak?
Az Aranycsapat már-már tragikomikus tömjénezése azt sugallja nekem, hogy nem szabad egy nemzet frusztrációjával a sportba menekülni.
Pisimese avagy egyenlők és egyenlőbbek
Ha nem olimpiai bajnok Kovács Ágnes, hanem csak egy sima névtelen sportoló, akkor most elítéli a szakszövetség. A sztorin mindössze két napig rágódott volna a sajtó. Nem győzték volna kioktatni az illetőt, hogy a szabályokat ismerni kell, és kész.
De hát nem is ez az ország lenne, ha mindenkire egyformán alkalmaznák „a törvényt”. Kovács Áginak különben is Roger Moorral volt randija, így reggel, nyolc óra húszkor sietősen távoznia kellett. Fél órája volt, hogy pisiljen egy rendeset, de nem sikerült. Dolgavégezetlenül elviharzott Simon Templarhoz, aki kora reggel már várta. Az agg szépfiú vagy korán kelő vagy már el sem tud aludni, mindenesetre valami oka kell, hogy legyen, amiért hajnalban ad partikat.
Ági – mint egy nyeretlen kétéves – nem tudta, hogy vét a szabályok ellen. Aláírta, amit elé raktak, csak egy papír, rajta az áll, hogy beismeri, doppingvétséget követ el. Ági nem szokott olvasni, különben is rohannia kell. Ági aláír. Ági úszó, és nem jogász. Ági nem tudja, hogy az aláírásnak jelentősége van. Meg aztán az ellenőrök azt mondták neki, írd alá Ágika, ez ugyan egy halálos ítélet, de nem kell komolyan venni, nem lesz semmi bajod, majd mi kimentünk a bitófa alól, mint Robin Hood.
Az edző közben a háttérben vakarja a vakarnivalóját. Miközben hallgatja a Kossuthon a híreket, vajas kenyeret reggelizik, liptói túrót ken rá. Kora reggel van, a takarítónő a fókát vezeti éppen végig a folyosón, vödörcsörgés, mindenki ásít. Az uszodából Ricsó bá sűrű sípszava visszhangzik.
Nyolc napig csend. Aztán előjönnek a legújabb forgatókönyvvel: a doppingellenőrök átverték Ágit. Igyekeztek szimpatikusan kopogtatni – mint a farkas a malacok lakta ház előtt –, de amint visszatértek a főnökhöz, azonnal megvadultak. Nyolckor még barackot nyomtak Ági fejére, és barátságosan invitálták a pisilésre, nyugtatták, hogy ugyan már, semmi baj nem lesz, de egy óra múlva már kitört belőlük a zsigeri bürokratizmus.
Eddig a mese. Több kérdésem lenne.
Első kérdés: vajon ki dönt arról, hogy mikor, melyik versenyzőt vizsgálják? Bedobják a neveket egy nagy kalapba, és akit kihúznak, ahhoz mennek hétfőn reggel? Ez így lenne fair. Vagy valamilyen eseményhez kötik a vizsgálat alanyát? Mert ha igen, akkor ez irányított akció. Ami nem biztos, hogy fair.
Második kérdés: mennyi időt adnak a pisilésre? Legalább egy órát kellene. Egy kis tea hatására ennyi idő alatt megjön a matéria.
Harmadik kérdés: mi van, ha valakinek tényleg el kell sietnie? Halaszthatatlan dolga bárkinek lehet. Többnyire pár óra múlva, ha elintézte sürgős tennivalóját, meg lehetne ismételni a mintavételt, ennyi idő alatt a szervezetből nem ürül ki semmi lényeges. Miért kellett Áginak bármit is aláírnia? Miért nem jött vissza a randi után?
Negyedik kérdés: vajon Athén óta miért nem tudja betéve minden sportoló a doppingszabályokat? Nem hiszem, hogy bonyolult lenne megtanulni.
Arra vagyok büszke, hogy katonakoromban sose tudtak elvinni este a körletből krumplit pucolni. Ugyanis amikor meghallottam, hogy az ügyeletes asztalán megszólal a telefon, és ezt követően ajtócsapkodások hallhatók, rögtön tudtam, hogy emberek keresnek különmunkára. Akkor én azonnal felszívódtam. Ajánlom a módszert az úszószövetség figyelmébe. A Roger Moor alól kilátszik a lóláb.
Volt két komoly bejegyzésem
Bocsánatot kérek ezekért mindazoktól, akik valami jót akarnának olvasni. Marhaság foglalkozni az ország ügyeivel. A tévében kizárólag nyugat-európai focimeccseket nézek. Azon nem alszom el. Itt van pl. Messi a Barcelonaban, aki ha megindul a kapu felé, úgy érzem, szép az élet, nem éltem hiába.
Hátra (h)arc?
Erkölcsi válságban van az ország, nyugodtan ki lehet mondani. Nem tegnap kezdődött – mára csak tetőzni látszik –, hanem vagy félszáz éve. Vagy még korábban. Elvesztettünk két háborút, a területünk nagy részét, és a politikusaink nagy része azzal jön, hogy nem mi vagyunk a hibásak. Azt mondják, hogy mi nem tehetünk semmiről, velünk állandóan kitolnak. Hogy kik? Hát a nagyhatalmak, akik ugyan összetévesztik Budapestet Bukaresttel, ugyanakkor csalhatatlanok, ha velünk kell kitolni, és nem a szomszédainkkal. Bezzeg mi Nobel-díjasokkal árasztjuk el a világot, és ezt senki nem méltányolja. Micsoda disznóság!
Szóval efféle sztereotip sületlenséggel van tele a környezetem, ez jön a médiából. Soha olyan megközelítést nem hallottam, ami azt indítványozta volna, hogy vizsgáljuk felül saját magunkat, mit rontottunk el az elmúlt évszázadban. Kellene egy kis önvizsgálat!
Mindezen azért rágódok, mert túl soknak találom a tisztátalanságot és az ebből fakadó tétovaságot. Nem csak a közéletben, hanem a magán környezetemben is. Mintha az emberek nem tudnának eligazodni, meg vannak zavarodva. Nem tudják, mihez tartsák magukat. Kellene valami zsinórmérték, itt tartunk.
A konzervatívok a liberalizmust okolják, de nem tudják, pontosan mi is az. A liberálisok meg nem magyarázzák meg, mert ők is zavarban vannak. Ők a nyugatot célozták meg, de rájöttek, Magyarország nem nyugat. Kelet is, meg talán dél is. Észak semmiképpen, az északi normalitást mi unalmasnak tartjuk és lenézzük.
A konzervatívok – ahány, annyi fajta – kezdenek kijönni a defenzívából, de hogy merre tovább, fogalmuk sincs. Tény, hogy a hagyományos értékrend (család, tekintély, uralkodás) a rend érzetét kelti, és talán most rendre van szükség. Ugyanakkor a gazdaság ettől nem fejlődne. A gazdaságnak – a tőkének – szabadság kell, hogy tarolhasson. Ennek hasznából ugyan jut nekünk is, kisembereknek, persze csak morzsák, mi meg arányos részt akarunk, így a tőkések kiröhögnek bennünket: ha annyira akartuk a kapitalizmust, viseljük a következményeit! Marx megírta a lényeget, ami nem változott. Persze a médiaképes kapitalizmus nem használ olyan csúnya szavakat, mint amit a kommunisták naponta szajkóztak, pl. hogy kizsákmányolás. Ilyesmiről Big Európában nem beszélünk.
Rendszerváltás volt, de az agyakat nem sikerült kimosni. Magyarország a korrupciós középmezőnyben van, legalábbis nemzetközi adatok szerint. Hogy ezt hogyan mérik fel, nem tudni. Mindenesetre jobb a helyzet, mint a dél-amerikai országokban. Bár egyes hírek szerint az utóbbi években visszaestünk. Én azt tapasztalom, hogy ugyanúgy, mint a 70-80-as években, megint előjött a csúszópénz. Akkor még a szobabútorért, hűtőszekrényért, diszperziós falfestékért is jattot kellett adni a boltban, ma meg azt hallom, hogy itt-ott, hivatalos embereknek csúsztatni kell, hogy meglegyen az engedély, vagy hogy ne ücsörögjenek az ügyön hónapokig. A nagy mutyikról nem is beszélve. A fehérgallérosok is tarolnak rendesen a különféle pályázatokkal, uniós pénzekkel.
Ha lehet, a számla nélküli – olcsóbb – árat választjuk, mert semmi sem késztet arra, hogy ne legyen érdemes az adózást kikerülni. Kereskedelem: lassan érdemes lesz külföldön vásárolni, mert a hazai kereskedők kaszálni akarnak.
Aztán itt van a szakértés kérdése. Ma akkor jó szakértő valaki, ha képes arra, hogy megtalálja a kiskaput a sokszor szövevényes előírásokban, természetesen a fizető megbízó javára. A másik oldal meg annak a szája íze szerint véleményez. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy a szabályokat direkt alkotják zavarossá, vagy ez is csak a szokásos kontraszelekció eredménye. Netán a sok demokratikus hozzászólás figyelembe vétele miatt torzulnak el az előírások?
Fene se tudja!
Szóval ma minden a rendért kiált. Pedig a rendszerváltás a rendpártiság ellen irányult… Akkor most hátra (h)arc?
Gyurcsányozzunk!
Mintha ennek a különben rendes, becsületes és feddhetetlen népnek egyetlen rákfenéje lenne, ami nem más, mint a miniszterelnök… Ez mostanság a módi. Szidjuk Gyurcsányt, aki megakadályoz bennünket abban, hogy felépítsük a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Mert Magyarországon kolbászból lehetne mindenki kerítése, ha nem lenne Gyurcsány, és nem mondta volna el az öszödi beszédét, mely jelentőségében felülmúlja Kossuth Lajos ceglédi antréját, persze negatív értelemben. Minden baj okozója Gyurcsány, sokat szerint „Gyurcsányi”, már a név sem fontos, csak az, hogy távozzon el, minél messzebb a politikától.
Utána majd jönnek a kis angyalkák, politikus puttók a fideszből, új emeszpéből, új szadeszból és régi emdéefből. Vagy a francból. Leginkább onnan.
Irónián felül: a hazudós miniszterelnöknek távoznia illene. Ezzel egyetértek. Csak az a gond, hogy nem látok puttókat a háttérben. Politikai illemről meg ne is beszéljünk. Mi is az? Hogy nem szabad hazudni? Köpönyeget forgatni? Hány politikus váltogatta a nézeteit a történelemben? Lett liberálisból kőkemény diktátor, balos ifjúból konzervatív öregúr, satöbbi…
Sokfelé járok, de grál lovagokat sehol sem lelek. Mindenki tudja, hogy másokra milyen szabályok vonatkoznak, de hogy ugyanazokat magára nézve is kötelezőnek tartsa, olyan nincs. Megmagyarázza, hogy neki szabad, amit másnak nem. Mert az nála nem úgy van, ahogy másoknál, és különben is ő már megszenvedett mások szemétsége miatt, neki azért jár az, ami másnak nem jár. Például a szája, az jár mindenkinek. Mert itt mindenki gyurcsány, sőt gyurcsányi, csak nem veszi észre.
A baj nem az, hogy a politika hazug dolog, hanem az, hogy nincsenek eredmények. 1989 óta egyetlen sikert értünk el: ma büntetlenül lehet szapulni az ország vezetőjét. Régen ezért karóba húztak volna, de minimum 10 év. De a demokráciában szabad a vélemény, és a baromságot sem büntetik.
Lehet, hogy csak ezt akartuk? Hogy ne csak Hofi mondhasson oda?
Kapter legújabb üzenete
Batidzsu nektek!
Üdvözöllek benneteket, Kedves Magyar Földi Emberek (KMFE)! Hallom, hogy hiányoltatok. Én is hiányoltalak benneteket. (Kr., br., nye-he-he)
Ilyen udvariassági gesztusokkal mi, a Xetron bolygó lakói ugyan nem foglalkozunk, de tudomásom szerint ti, KMFE ebben lelitek örömötöket. Megfejteni nem tudom, mi értelme van, talán az, hogy más módon nem tudtok örömöt szerezni egymásnak, csak szép szavakkal.
Bocs, hogy ennyire őszinte vagyok, de régen jártam a Földön, ilyenkor sajnos mindig eltávolodom tőletek lelkiekben. Szoftvert kell frissítenem, hogy azonosulni tudjak veletek, azaz hogy – ahogy Gerzson ajánlja – próbáljam ádázabbra venni emberi figurámat, mert ha túlságosan racionálisnak mutatkozom, rögtön rájönnek a KMFE, hogy csak egy android vagyok.
„Biorobot”, így jobban tetszik. A kutyák már megkedveltek, amióta megtanultam emberi bűzt árasztani, és hogy az emberek is megszeressenek, ahhoz meg kell tanulnom nekik udvarolni. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy az emberek csak akkor csinálnak meg valamit rendesen, ha előtte szépeket mondok nekik, amit ők dicséretnek gondolnak.
Például bemegyek a boltba vásárolni a pénzemen, természetesen. Gondolom, az ott tartózkodó eladó alapvetően örül nekem, mert hogy vásárolni akarok, azaz pénzt adni neki, és ez öröm számára. De nem úgy tűnik! Először is miért mogorva ez az ember? És miért nem foglalkozik a vevőkkel? Úgy csinál, mint aki nincs ott.
A múltkor egyedüli vevő voltam egy üzletben, a pult túloldalán három eladó vitatkozott azon, hogy rohadt görény-e a főnök vagy inkább egy baromarcú vipera. Nem tudtak dűlőre jutni a kérdésben. Óvatosan megkocogtattam az üvegpultot, mire az állatszelidítők egyike rosszallóan rám nézett. Aztán percekig nem történt semmi. Vitatkoztak tovább. Eluntam a várakozást, és egy kicsit megkocogtattam az állatszelidítők egyikének a homlokát, hátha tud velem is foglalkozni.
Sajnos biorobotikám nem tökéletes, így a pasas a kocogtatástól a földre esett. A másik kettő pedig rám vetette magát. Ekkor ismét túlreagálás történt bennem robotikailag, mert a másik kettő homlokát is megkocogtattam, mire ők is a földre estek. Erre előjött egy negyedik unatkozó, aki meg akarta nyomni a riasztót, de a szoftverem átlátott a szándékain, így őt is a padlóba nyomtam. Láttam rajtuk, hogy nem hívei a drasztikus megoldásoknak. „Hát akkor miért nem foglalkoznak a vevővel?”, kérdeztem. Nem válaszoltak.
Amikor elhagytam a boltot, az egyik utánam kiáltott: „Hülye izomagyú!”
Ekkor visszatértem a Xetron bolygóra, hogy a problémát elemezzem a szoftveresekkel. Eddig nem jutottak semmire, nem is értik, az alapokat sem. Pedig amíg meg nem fejtik, nem térek vissza a Földre.
Batidzsu nektek, KMFE!
